Stolen Hearts - Saját történet; Prológus, 1. fejezet

Sziasztok!

Rendhagyó módon most nem értékeléssel érkeztem, hanem saját irománnyal. Már jó ideje dolgozom rajta, csiszolgatom, de még messze áll a késztől, most mégis úgy döntöttem, hogy egy kis részét veletek is megosztom. Nagyon örülnék, hogyha olvasás után hagynátok valami VISSZAJELZÉST, hogy mi a véleményetek! Jó olvasást! :)

 Prológus

„A nevem Addison Carmichael. És tönkretettem egy ember életét.”

Naiv kislányként sosem vágytam másra, csak hogy normális, szerető családom legyen. Csak ennyit szerettem volna. Aztán felnőttem és keserves leckék árán megtanultam, hogy az emberek soha nem kapják meg maradéktalanul, amit szeretnének. Van, aki többet ér el, van aki kevesebbet, de sosem azt, amire éppen vágyik. És van, aki semmit.

Kevés olyan dolog van, amire szívesen emlékszem vissza a gyerekkoromból, egyedül anyára gondolok vissza szeretettel, az egyetlen személyre, aki igazán törődött velem, aki valóban szeretett… amíg élt. És hogy meghalt, az egyedül csakis egy ember hibája: az apámé.

Hisz anya sosem volt neki fontos, ahogy én sem. Mindig is csak egy második helyen szereplő személyként gondolt rá, egy eszközként, aki besegít neki a piszkos ügyeiben, pontosan úgy, ahogy most én teszem. Amikor megtörtént a baleset meg sem gyászolhattam anyát, nem kaptam időt elengedni őt, máris a helyébe kellett lépnem. Sosem lehetett boldog gyermekkorom, de legalább egy szerető anya vigyázta a lépteimet, amíg kislány voltam. És csupán egyszer… egyetlen egyszer próbált meg kiszállni az én érdekemben és ez az életébe került.

Azóta ez volt az örökös körforgás. Apa újabb és újabb üzletet kötött és ehhez néha én is kellettem. Üzeneteket adtam át, csomagokat szállítottam vagy csak egy csinos segéd voltam az alárendeltjei mellett. Egy dísz, kiegészítő a hatás kedvéért. Hisz ki kételkedne egy virágzó, huszonkét éves lányban? Ki ne hinne neki, ha felvillant egy kacér mosolyt vagy megrebegteti a szempilláit? Nappal eljátszottam a magabiztos, kemény csajt, de azt senki nem látta és hallotta, amikor esténként zokogva kívántam, hogy bárcsak már anyával lehetnék. Mindössze tizenkilenc évesen már a halált vágytam és a könyörtelen igazság az volt, hogy ez még csak nem is érdekelt senkit.

Ehelyett elvárták tőlem, hogy segítsek a mocskos üzleteikben, de soha, egyetlen egyszer sem kérdezte meg senki, hogy én mit szeretnék, az én akaratom nem számított. Vagy figyelembe sem vettek, vagy századjára is megkaptam ugyanazt az elcsépelt mondatot: „Ebbe a családba születtél, ez a sorsod”.

De hiába, a lelkem mélyén mindig is lázadtam az életem ellen. Talán emiatt, de pont kapóra jött, mikor apám újabb piszkos ügyletbe keveredett és ezzel ismét új feladatot bízott rám. Most azonban jócskán túllőtt a célon. És amikor engem is belevont ebbe, akkor nem is tévedhetett volna nagyobbat.

Tudtam, hogy nem lett volna szabad. Neki sem és nekem sem. Gondolnom kellett volna a következményekre, hogy ez nem az a tipikus tündérmese, itt nem lesz boldogan élnek, míg meg nem halnak, a vég azonban annál hamarabb bekövetkezik. De azokban a napokban, hetekben, hónapokban ez nem érdekelt. Ha meg kell halnom, hát úgy akartam meghalni, hogy előtte valóban élek és arra a néhány hónapra végre igazán boldog voltam.

Apám sok mindent elvett tőlem. Az anyámat, a gyerekkoromat, az esélyt a boldogságra, de egy valamit soha nem tudott kiölni belőlem. A reményt. Anya emléke végig éltette bennem ezt az érzést, hogy egy nap talán valami jobb is vár rám annál a mocsoknál, amiben lélegzet után kapkodtam minden egyes újabb napon. Vagy valaki jobb. Nem hittem volna, hogy Ő lesz az, de megtanultam, hogy néhány dolog a legváratlanabb helyzetekben történik meg.

Mi elloptuk a szabadságát, cserébe ő valami mást vett el… a szívemet.

1. fejezet

- Ebbe én nem megyek bele!

Eddig idegesen róttam a köröket a félhomályos szobában, de most megtorpantam és dühös tekintettel illettem a hatalmas dolgozóasztal mögött ülő férfit, aki komor arccal viszonozta a pillantásom.

Eddig egy szó nélkül megtettem mindent, amit kértek; üzletet kötöttem a nevükben, elviseltem az összes rohadék vizslató pillantását és melegen mosolyogtam rájuk, még ha tudtam is, hogy milyen mocskos és gyomorforgató gondolatokat táplálnak a fejükben velem kapcsolatban… még drogot is szállítottam, istenverte drogdílert csináltak belőlem! De amit most vár el tőlem, az már nekem is túl sok!

- Nem kértem a beleegyezésed és ezúttal sem kérés volt - válaszolt teljes nyugalommal és hátradőlt a karosszékében, mint aki tudja, hogy mondhatok bármit, akkor is az ő szava fog érvényesülni. Viszont azzal is tisztában lehetett, hogy én nem vagyok olyan, aki egykönnyen meghátrál.

- Tudod, hogy nem ellenkeztem, bármit is bíztál rám - kezdtem újra körözésbe és hangom eddigi határozottsága kezdett átmenni esdeklésbe, ami rendkívül bosszantott, de igyekeztem palástolni az idegességem. A megtörhetetlen álcám kezdett mégis megrepedezni. - De ez most átlép egy határt. Eddig sosem kellett senkit bántanom és nem vagyok hajlandó most elkezdeni!

- Ha mindent az utasításoknak megfelelően csinálsz, nem fog baja esni senkinek. De gondolkozz el, mi történt, mikor valaki ellenszegült a parancsnak - emlékeztetett könyörtelenül.

Megálltam az ablaknál, háttal neki, hogy ne lássa a szavai hallatán feltörő és arcomon végig futó könnyeket. Nem érdemelte meg, hogy akár egy szava is ilyen hatást váltson ki belőlem. Tisztában volt vele, hogyha felemlegeti anya halálát, nem leszek képes többet ellenkezni és rendszerint ezt könyörtelenül ki is használta.

Az évek során számtalanszor feltettem már magamnak a kérdést: vajon szerette valaha is anyát? Na, és engem? Nem emlékszem, hogy egyszer is kimondta volna azt a bizonyos szót. Ehelyett kihasználta a gyengeségem, ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt. A saját apám árult el és tett kiszolgáltatottá kénye-kedve szerint.

Időközben fülsértő csikorgás jelezte, hogy hátra tolva a széket felállt, majd néhány döngő lépés után csend lett. - Nem akarod, hogy újra megtörténjen, ugye? - A hangja közvetlenül mögülem jött és szinte rögtön megéreztem hatalmas kezeit a vállamon, mázsás súlyként nehezedtek rám. Megremegett a lábam, de megacéloztam magam és amennyire csak tudtam egyenes derékkal tűrtem az érintését, akármennyire is viszolyogtam belül.

A nyílt fenyegetés hatására felnéztem az arcára, amit egyedül a függöny résein beszökő fény világított meg. Nem tudom, mit vártam. Talán egy cseppnyi megbánást, törődést. Szeretetet. De mind ezek helyett csupán egy merev arccal és kifejezéstelen szempárral találtam szembe magam. Ha valaha is érzett valamit, azt kiölték belőle a bűntettekkel eltöltött évek.

Hirtelen vágott mellbe a felismerés, hogy tartok tőle. Félek a saját apámtól. Ő talán nem bántana engem, de belesodort egy olyan életbe, ahol bármikor megölhetnek, ha nem azt teszem, amit ők elvárnak tőlem. Anyával már megtették, pedig csupán annyi volt a bűne, hogy megpróbált megvédeni, hogy legalább nekem jobb életem legyen. Ugyan miért éppen engem kímélnének? Jelentéktelen vagyok a szemükben, könnyen pótolható. Még apám számára is, döbbentem rá sokadjára és mindig ugyanannyira lesújtott ez a tény.

Ha a saját családomban nem bízhatok, akkor ugyan kiben tehetném? Miért kellene nekem tekintettel lennem másokra, ha velem sem törődik senki?

És bármennyire is gyűlöltem még a gondolatát is a dolognak, de fejem visszafordítottam az ablak felé, kinéztem az esős Londonra és pár gyötrően csendes másodperc után, egyetlen, halk mondat hagyta el kicserepesedett ajkaim. - Mikor kell elintéznem?

***

Percek óta a fürdőszobai tükör előtt álltam és undorodva bámultam a tükörképemre. Tisztában voltam vele, hogy nem az én hibám, mégis egy utolsó szemétnek éreztem magam, azért, amit tenni készültem. Szépen felöltözök, kisminkelem magam és megpróbálok az ujjaim köré csavarni egy ártatlan fiút, csakhogy aztán ki tudja, miken kelljen keresztülmennie az én drága apám jóvoltából.

Ez vagyok én. Egy eszköz, ami segít nekik, hogy véghez vihessék a mocskos tervüket és tönkre tegyék egy tehetséges, fiatal srác életét. Egy utolsó szemétnek éreztem magam. Egy hercegnő ruhába bújt szörnyetegnek. A mese most teljesen másképp alakul.

- Addie, gyere már! - ütött néhányat ököllel az ajtóra Ricardo, amitől összerezzentem és ez végre kiszakított a nyomasztó gondolataim sodrásából, aztán már a lépcsőn hallottam távolodni dübörgő lépteit.

Édesanyámon kívül egyedül ő hívott Addienek, ami egyszerre volt jóleső és felkavaró érzés és talán az egész házban ő volt az egyetlen, aki egy kicsit is törődött velem. Nyers volt és sokszor érzéketlennek mutatta magát, de ha bármire szükségem volt, ő kérdés nélkül segített. Már lassan a bátyámként tekintettem rá, hisz a huszonegy évével ő állt hozzám korban legközelebb, illetve ő volt az egyetlen, akinek mindent elmondhattam. Illetve majdnem mindent. Az életemmel és a mostani feladatommal kapcsolatos kételyeimet még vele sem osztottam meg, mivel apám szava az ő számára szent volt. Nem értett volna meg engem. Ebben a helyzetben nem.

Még egy utolsó mozdulattal végig húztam a szájfényt a számon, majd mindent visszadobáltam a tükör melletti kis szekrénybe és elhagytam a helyiséget. A lépcső felé indultam, a magassarkúm hangosan koppant minden fokon, így már előre felhívta rám a nappaliban henyélő férfiak figyelmét. Mire leértem a földszintre már mindenki engem bámult.

Kényelmetlenül éreztem magam a három pár vizslató szempár miatt. Véleményem szerint a ruhám túl rövid, a cipő sarka túl magas volt és máris feltörte a lábam, de ez várt a szobámban az ágyon, úgyhogy ezt kellett felvennem, nincs apelláta. Én vagyok a bábu, akit szépen felöltöztetnek, betanítják neki a szöveget és csak annyi a dolgom, hogy elintézzem helyettük a dolgok piszkos részét.

- Jól nézel ki, Addison! - füttyentett Eric, mikor alaposan végig járatta rajtam a szemét. - Ha a kölyök nem mászik rád, akkor az már tuti, hogy homokos! - röhögött fel és több se kellett a többiek, máris készségesen csatlakoztak hozzá.

-  Majd ha a kisasszony elhozza nekünk a fiúcskát, magunk is meggyőződünk róla - tette hozzá Marco egy vigyorral, mire még hangosabban kezdtek hahotázni.

Lesajnálóan ráztam a fejem, belül undorodtam mindannyiuktól. Képesek úgy beszélni, mintha csak egy élettelen tárgyról társalognának, nem pedig egy fiúról, akinek vannak érzései, céljai, barátai és családja, akik szeretik és féltik őt. Csupa olyan dolog, ami nekem nincs és már lehetőségem sincs rá, hogy valaha is megtapasztaljam, milyen egy szerető családban felnőni. És ez a fiú még nem tudja, hogy hamarosan elvesszük ezeket tőle, ráadásul ebben nekem is jelentős szerepem lesz. Ahogy ezt végig gondoltam, most már semmivel sem tartottam jobbnak magam a többieknél.

- Seggfejek - köptem oda nekik, mielőtt kiviharzottam volna az ajtón.

- Hú, de morcos valaki. Csak nem érzékeny területre tapintottunk? - ordított utánam Eric, mielőtt becsaptam a bejárati ajtót.

- Ne foglalkozz velük, csak fel akarnak dühíteni – próbált megnyugtatni Ricardo, ahogy követett le a lépcsőn az autóhoz. Szó nélkül bevágódtam a kocsiba, ő pedig becsukta utánam az ajtót, majd megkerülve a motorházat ő is beszállt. Szerencse, hogy ő visz el a klubhoz, mert mást most nem hiszem, hogy el tudtam volna viselni. - Jól gondolom, hogy nem tetszik neked ez az egész? - pillantott rám futólag, mikor még mindig nem válaszoltam semmit az előbbire, majd beindította a motort és kifarolt a néptelen útra.

- Nem erről van szó, csak… mindegy, hagyjuk - hárítottam el a válaszadást és az út további részén csendbe burkolózva bámultam ki a kocsi ablakán, némasággal büntetve a fiút.

Mikor megálltunk a klub előtt már egy kisebb sor kígyózott befelé. Tudják, hogy ki a mai fellépő, sokan lesznek a helyen, vigyáznom kell, nehogy bárki is lebuktasson, habár átfutott a fejemen, hogy talán még a börtönben is jobban érezném magam, mint ebben a pillanatban. Igyekeznem kell majd, hogy a színpad közelébe férkőzzek és mindent be kell vetnem, hogy felhívjam magamra a srác figyelmét.

- Ne felejtsd el, a hátsó ajtóhoz vidd - szólt utánam kihajolva a kocsiablakon Ric. Válaszul csak intettem egyet, hogy megértettem, ő pedig felbőgette a motort és elhajtott. A gyomrom felkavarodott, ahogy a bejárat felé sétáltam és keserű íz tolult a számba.

Tíz percen belül már bent is voltam a félhomályos, villogó fényektől megvilágított helyiségben. Mivel ma Open Mic este van, végig kell hallgatnom a többi fellépőt, míg megérkeznek az este sztárjai. Ezért kértem magamnak egy kólát - szigorúan semmi alkohol, józannak kell maradnom - és a bárpultnál várakoztam.

Páran beszélgetést kezdeményeztek és megpróbáltak felszedni, őket élből elutasítottam, aztán mikor a klub tulajdonosa felpattant a színpadra, hogy felkonferálja a zenekart, én is felálltam és az italomat hátrahagyva, a tömegen átverekedtem magam az első sorba. Alig két perc múlva a négy srác felugrált a színpadra és köszöntötték a tömeget, akik hangos üdvrivalgással fogadták őket.

Én viszont csendben álltam és csak az egyikőjüket figyeltem, ahogy folyamatosan ugrált, énekelt, pengette a gitárját és a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról, ahogy flörtölős mosolyokat vetett a közönség számos hölgytagjára. Nem kellett megjátszanom, hogy mennyire elvonja a figyelmem a többi három srácról. Kerestem a szemkontaktust és körülbelül a szám felénél el is kaptam a pillantását és a dal végéig többször is összetalálkozott a tekintetünk, mindig egymásra mosolyogtunk. A különbség csupán annyi volt, hogy az én mosolyomban semmi őszinte nem volt, az évek során betanult mozdulatokat használtam. Színház, előadás, aminek a végét nem kíséri dübörgő taps.

Még néhány számot előadtak a legújabb albumukról, majd mikor befejezték, mindenki hangos visításba és ordításba kezdett, ők pedig az üdvrivalgás közepette lesétáltak a színpadról és eltűntek a szemem elől. Nekem sem volt más dolgom, mint visszamenni a pulthoz, várni és reménykedni, hogy sikerült elegendő hatást gyakorolnom rá. Bele sem mertem gondolni mi lesz, ha kudarcot vallok, ennek ellenére reménykedtem, hogy egyesen bepattantak az autóba és elhúztak a bárból. Sajnos hiába.

- Szia - szólított meg egy ismerős hang a hátam mögül, mire elnyomtam egy lemondó sóhajt, a legszebb mosolyomat varázsoltam az arcomra és megfordultam. - Láttalak a színpadról - villantott rám egy féloldalas mosolyt, miközben beletúrt hajába és hátra simította rakoncátlan fürtjeit. Ettől a kis mosolytól minden lánynak görcsbe rándult volna a gyomra és elakadt volna a szava. Én is ugyanezt éreztem, csak éppen amiatt, ami rám várt az elkövetkező percekben.

- Tényleg? Én meg láttalak a színpadon - döntöttem oldalra a fejem csodálkozást színlelve és a lehető legcsábítóbban rámosolyogtam.

Elnevette magát, a gödröcskéje újra kiült az arcára, majd leült az enyém melletti bárszékre és most már magabiztosabban folytatta. - Még be sem mutatkoztam. Dante vagyok - nyújtotta a kezét.

- Dante? Ez az igazi neved? – csúszott ki a számon csodálkozva, hiszen apámtól nem ezt az információt kaptam, amikor átadta a srác aktáját. Egy pillanatra sikerült kizökkentenie, ami nem tetszett, de igyekeztem minél gyorsabban visszanyerni a magabiztos énemet.

- Lebuktam. Igazából Carternek hívnak, de az nem hangzott volna annyira menőn, mint a Dante – eresztett ki egy eltúlzott sóhajt. – Szóval, most, hogy sikerült darabokra cincálnia az álcámat, lesz olyan kedves a titokzatos hölgy, hogy elárulja a nevét? Lehetőleg az igazit – hunyorgott rám szemtelenül és újra kezet nyújtott.

- Addison - fogadtam el a gesztust és megráztam a felém nyújtott jobbját. Mikor keze az enyémhez ért, beleborzongtam ujjainak érdes és meleg érintésébe, de inkább figyelmen kívül hagytam az érzést.

- Szép név - dicsért meg, mire csak bólintottam. Első látásra rendes srác volt, legszívesebben ordítani tudtam volna, amiért ezt teszem vele. Talán ha most elmennék… de nem, nem tehetem. Micsoda ördögi kör! - Kérsz valamit? - kérdezte kizökkentve a gondolataimból és az italok felé intett.

- Csak egy kólát - mosolyogtam rá újra, mire felcsillant a szeme és már rendelte is az italokat.

Mikor a pultos letette elénk a két poharat, a tekintetünk találkozott és szeme figyelmeztető villanása tudatta velem, hogy itt az idő és ne húzzam a kelleténél tovább a bájcsevejt, hisz minden egyes itt eltöltött perccel tovább nő a lebukás veszélye. Óvatosan belekortyoltam a hideg üdítőbe, közben Cartert figyeltem, aki majdnem az egész pohárral kiitta egy hajtásra.

Megmondták, hogy gyorsnak kell lennem, ha észreveszem az első jelet, hiszen a szer rendkívül gyorsan hat. És valóban, alig egy perc múlva a fiú pillantása kezdett elhomályosodni, feje meg-megbillent.

- Jól vagy? - kérdeztem és hangomban az ijedtség valódi volt, még sosem láttam bekábítózott embert ilyen közelről és valószínűleg jó nagy adagot kaphatott belőle a ködös tekintetét látva.

- Persze, minden oké csak... olyan furán érzem magam - motyogta és megdörzsölte a homlokát, amin máris izzadtságcseppek ütköztek ki.

- Talán ki kellene menned a levegőre - tanácsoltam, mire kábultan bólintott és nagy nehezen lecsúszott a bárszékről. A karjánál fogva meg kellett tartanom, hogy előre ne essen és a táncolók között elindultunk a hátsó kijárat felé. Magamban imádkoztam, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy éppen egy félig ájult srácot vonszolok a klub hátsó kijárata felé, aki ráadásul az általuk istenített zenekar basszus gitárosa, de szerencsére mindenki a dübörgő zenével és egymással volt elfoglalva, a hangulat a tetőfokára hágott és ez nekem kedvezett. Reménykedtem, hogyha valaki mégis felfigyelt ránk, akkor csak azt látta a dologba, amint egy lány kitámogat és részeg srácot, mielőtt az elhányná magát a parketten.

Mikor odaértünk a vasajtóhoz, kilöktem azt, majd jóformán kivonszoltam Cartert a kis sikátorba. Megtámasztottam a falnál és vékony farmerdzsekimet összehúzva magamon, idegesen tekingettem jobbra-balra, de senki nem volt ott rajtunk kívül. Hol a fenébe késik már Ricardo?

Mivel nem láttam sehol a tettestársamat, újra a kábult fiút vettem szemügyre. Egyre rosszabb állapotban volt, a lábai már nem tudták megtartani, lassan csúszott le a fal mentén és már előttem térdelt, pont mikor egy autó fordult be a kis mellékutcába és fényszórói elvakítottak egy pillanatra, a szemem elé kellett kapnom a kezemet.

- Szép munka, Addie - pattant ki Ricardo a kocsiból és megállva mellettem lenézett a félájult fiúra. – Hát, ez jól kiütötte magát.

Én is követtem a példáját és lepillantottam. Carter nagy nehezen felemelte a fejét és egyenesen rám szegezte kába szemeit. Tekintete zavaros volt és értetlenségről árulkodott. Néhány másodpercig megsemmisülten néztem vele farkasszemet, aztán nem bírta tovább tartani magát, feje lehanyatlott és összecsuklott. Teste halkan puffant a földön, mire a szám elé kaptam a kezem és Ricardo-ra néztem. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, mikor odalépett hozzá, szó nélkül felnyalábolta az immár ájult srácot és elindult az autó felé. Carter feje neki-nekiütődött Ric széles hátának, élettelenül lógott a vállán. Mintha egy zsákot cipelt volna. Úgy nézett ki… de az nem lehet! Megígérte, hogy senkinek nem esik baja!

Lerúgtam magamról a cipőmet és kezembe fogva a lábbelit gyors léptekkel követtem Ric-et az autóhoz. Mielőtt beszálltam volna, egy utolsó pillantást vetettem a hátsó ülésen fekvő, eszméletlen fiúra. Feszülten figyeltem, bármilyen apró jel után kutatva és végre lassan emelkedő és süllyedő mellkasa megadta a jelet és rácáfolt az előbbi gondolatomra. De még így is - elkínzott, poros arcát látva egy senkinek éreztem magam, amiért átvertem, mikor ő ismeretlenül is megbízott bennem.

- Sajnálom – suttogtam, mielőtt beszálltam volna Ricardo mellé, ám hiába, Carter ezt már nem hallhatta és az én lelkem sem lett semmivel könnyebb a hasztalan bocsánatkéréstől.