„A
nevem Addison Carmichael. És tönkretettem egy ember életét.”
Naiv kislányként sosem vágytam másra, csak
hogy normális, szerető családom legyen. Csak ennyit szerettem volna. Aztán
felnőttem és keserves leckék árán megtanultam, hogy az emberek soha nem kapják meg maradéktalanul,
amit szeretnének. Van, aki többet ér el, van aki kevesebbet, de sosem azt,
amire éppen vágyik. És van, aki semmit.
Kevés olyan dolog van, amire szívesen emlékszem
vissza a gyerekkoromból, egyedül anyára gondolok vissza szeretettel, az
egyetlen személyre, aki igazán törődött velem, aki valóban szeretett… amíg élt.
És hogy meghalt, az egyedül csakis egy ember hibája: az apámé.
Hisz anya sosem volt neki fontos, ahogy én
sem. Mindig is csak egy második helyen szereplő személyként gondolt rá, egy eszközként,
aki besegít neki a piszkos ügyeiben, pontosan úgy, ahogy most én teszem. Amikor
megtörtént a baleset meg sem gyászolhattam anyát, nem kaptam időt elengedni őt,
máris a helyébe kellett lépnem. Sosem lehetett boldog gyermekkorom, de legalább
egy szerető anya vigyázta a lépteimet, amíg kislány voltam. És csupán egyszer…
egyetlen egyszer próbált meg kiszállni az én érdekemben és ez az életébe
került.
Azóta ez volt az örökös körforgás. Apa újabb
és újabb üzletet kötött és ehhez néha én is kellettem. Üzeneteket adtam át,
csomagokat szállítottam vagy csak egy csinos segéd voltam az alárendeltjei
mellett. Egy dísz, kiegészítő a hatás kedvéért. Hisz ki kételkedne egy
virágzó, huszonkét éves lányban? Ki ne hinne neki, ha felvillant egy kacér
mosolyt vagy megrebegteti a szempilláit? Nappal eljátszottam a magabiztos,
kemény csajt, de azt senki nem látta és hallotta, amikor esténként zokogva kívántam,
hogy bárcsak már anyával lehetnék. Mindössze tizenkilenc évesen már a halált
vágytam és a könyörtelen igazság az volt, hogy ez még csak nem is érdekelt
senkit.
Ehelyett elvárták tőlem, hogy segítsek a
mocskos üzleteikben, de soha, egyetlen egyszer sem kérdezte meg senki, hogy én
mit szeretnék, az én akaratom nem számított. Vagy figyelembe sem vettek, vagy
századjára is megkaptam ugyanazt az elcsépelt mondatot: „Ebbe a családba
születtél, ez a sorsod”.
De hiába, a lelkem mélyén mindig is
lázadtam az életem ellen. Talán emiatt, de pont kapóra jött, mikor apám újabb piszkos
ügyletbe keveredett és ezzel ismét új feladatot bízott rám. Most azonban
jócskán túllőtt a célon. És amikor engem is belevont ebbe, akkor nem is
tévedhetett volna nagyobbat.
Tudtam, hogy nem lett volna szabad. Neki
sem és nekem sem. Gondolnom kellett volna a következményekre, hogy ez nem az a
tipikus tündérmese, itt nem lesz boldogan élnek, míg meg nem halnak, a vég
azonban annál hamarabb bekövetkezik. De azokban a napokban, hetekben, hónapokban
ez nem érdekelt. Ha meg kell halnom, hát úgy akartam meghalni, hogy előtte valóban
élek és arra a néhány hónapra végre igazán boldog voltam.
Apám sok mindent elvett tőlem. Az anyámat,
a gyerekkoromat, az esélyt a boldogságra, de egy valamit soha nem tudott kiölni
belőlem. A reményt. Anya emléke végig éltette bennem ezt az érzést, hogy egy
nap talán valami jobb is vár rám annál a mocsoknál, amiben lélegzet után kapkodtam minden egyes újabb napon. Vagy valaki jobb. Nem hittem volna, hogy Ő
lesz az, de megtanultam, hogy néhány dolog a legváratlanabb helyzetekben
történik meg.
Mi elloptuk a szabadságát, cserébe ő valami
mást vett el… a szívemet.
1.
fejezet
- Ebbe én nem megyek bele!
Eddig idegesen róttam a köröket a
félhomályos szobában, de most megtorpantam és dühös tekintettel illettem a
hatalmas dolgozóasztal mögött ülő férfit, aki komor arccal viszonozta a
pillantásom.
Eddig egy szó nélkül megtettem mindent,
amit kértek; üzletet kötöttem a nevükben, elviseltem az összes rohadék vizslató
pillantását és melegen mosolyogtam rájuk, még ha tudtam is, hogy milyen mocskos
és gyomorforgató gondolatokat táplálnak a fejükben velem kapcsolatban… még
drogot is szállítottam, istenverte drogdílert csináltak belőlem! De amit most
vár el tőlem, az már nekem is túl sok!
- Nem kértem a beleegyezésed és ezúttal sem
kérés volt - válaszolt teljes nyugalommal és hátradőlt a karosszékében, mint
aki tudja, hogy mondhatok bármit, akkor is az ő szava fog érvényesülni. Viszont
azzal is tisztában lehetett, hogy én nem vagyok olyan, aki egykönnyen
meghátrál.
- Tudod, hogy nem ellenkeztem, bármit is
bíztál rám - kezdtem újra körözésbe és hangom eddigi határozottsága kezdett
átmenni esdeklésbe, ami rendkívül bosszantott, de igyekeztem palástolni az idegességem. A megtörhetetlen álcám kezdett
mégis megrepedezni. - De ez most átlép egy határt. Eddig sosem kellett senkit
bántanom és nem vagyok hajlandó most elkezdeni!
- Ha mindent az utasításoknak megfelelően
csinálsz, nem fog baja esni senkinek. De gondolkozz el, mi történt, mikor
valaki ellenszegült a parancsnak - emlékeztetett könyörtelenül.
Megálltam az ablaknál, háttal neki, hogy
ne lássa a szavai hallatán feltörő és arcomon végig futó könnyeket. Nem
érdemelte meg, hogy akár egy szava is ilyen hatást váltson ki belőlem.
Tisztában volt vele, hogyha felemlegeti anya halálát, nem leszek képes többet
ellenkezni és rendszerint ezt könyörtelenül ki is használta.
Az évek során számtalanszor feltettem már
magamnak a kérdést: vajon szerette valaha is anyát? Na, és engem? Nem emlékszem,
hogy egyszer is kimondta volna azt a bizonyos szót. Ehelyett kihasználta a gyengeségem,
ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt. A saját apám árult el és tett
kiszolgáltatottá kénye-kedve szerint.
Időközben fülsértő csikorgás jelezte, hogy
hátra tolva a széket felállt, majd néhány döngő lépés után csend lett. - Nem
akarod, hogy újra megtörténjen, ugye? - A hangja közvetlenül mögülem jött és
szinte rögtön megéreztem hatalmas kezeit a vállamon, mázsás súlyként nehezedtek rám. Megremegett a lábam, de megacéloztam magam és amennyire csak tudtam egyenes derékkal tűrtem az érintését, akármennyire is viszolyogtam belül.
A nyílt fenyegetés hatására felnéztem az
arcára, amit egyedül a függöny résein beszökő fény világított meg. Nem tudom,
mit vártam. Talán egy cseppnyi megbánást, törődést. Szeretetet. De mind ezek helyett
csupán egy merev arccal és kifejezéstelen szempárral találtam szembe magam. Ha valaha is érzett valamit, azt kiölték belőle a bűntettekkel eltöltött évek.
Hirtelen vágott mellbe a felismerés, hogy
tartok tőle. Félek a saját apámtól. Ő talán nem bántana engem, de belesodort
egy olyan életbe, ahol bármikor megölhetnek, ha nem azt teszem, amit ők
elvárnak tőlem. Anyával már megtették, pedig csupán annyi volt a bűne, hogy
megpróbált megvédeni, hogy legalább nekem jobb életem legyen. Ugyan miért
éppen engem kímélnének? Jelentéktelen vagyok a szemükben, könnyen pótolható. Még apám számára is, döbbentem rá sokadjára és mindig ugyanannyira lesújtott ez a tény.
Ha a saját családomban nem bízhatok, akkor
ugyan kiben tehetném? Miért kellene nekem tekintettel lennem másokra, ha velem
sem törődik senki?
És bármennyire is gyűlöltem még a
gondolatát is a dolognak, de fejem visszafordítottam az ablak felé, kinéztem az
esős Londonra és pár gyötrően csendes másodperc után, egyetlen, halk mondat hagyta el kicserepesedett ajkaim. - Mikor kell elintéznem?
***
Percek óta a fürdőszobai tükör előtt
álltam és undorodva bámultam a tükörképemre. Tisztában voltam vele, hogy nem az én
hibám, mégis egy utolsó szemétnek éreztem magam, azért, amit tenni készültem.
Szépen felöltözök, kisminkelem magam és megpróbálok az ujjaim köré csavarni egy
ártatlan fiút, csakhogy aztán ki tudja, miken kelljen keresztülmennie az én
drága apám jóvoltából.
Ez vagyok én. Egy eszköz, ami segít nekik,
hogy véghez vihessék a mocskos tervüket és tönkre tegyék egy tehetséges, fiatal
srác életét. Egy utolsó szemétnek éreztem magam. Egy hercegnő ruhába bújt
szörnyetegnek. A mese most teljesen másképp alakul.
- Addie, gyere már! - ütött néhányat ököllel
az ajtóra Ricardo, amitől összerezzentem és ez végre kiszakított a nyomasztó gondolataim sodrásából, aztán
már a lépcsőn hallottam távolodni dübörgő lépteit.
Édesanyámon kívül egyedül ő hívott Addienek,
ami egyszerre volt jóleső és felkavaró érzés és talán az egész házban ő volt az
egyetlen, aki egy kicsit is törődött velem. Nyers volt és sokszor érzéketlennek
mutatta magát, de ha bármire szükségem volt, ő kérdés nélkül segített. Már
lassan a bátyámként tekintettem rá, hisz a huszonegy évével ő állt hozzám korban legközelebb, illetve ő volt az egyetlen, akinek mindent elmondhattam. Illetve
majdnem mindent. Az életemmel és a mostani feladatommal kapcsolatos kételyeimet
még vele sem osztottam meg, mivel apám szava az ő számára szent volt. Nem
értett volna meg engem. Ebben a helyzetben nem.
Még egy utolsó mozdulattal végig húztam a
szájfényt a számon, majd mindent visszadobáltam a tükör melletti kis szekrénybe
és elhagytam a helyiséget. A lépcső felé indultam, a magassarkúm hangosan
koppant minden fokon, így már előre felhívta rám a nappaliban henyélő férfiak
figyelmét. Mire leértem a földszintre már mindenki engem bámult.
Kényelmetlenül éreztem magam a három pár
vizslató szempár miatt. Véleményem szerint a ruhám túl rövid, a cipő sarka túl
magas volt és máris feltörte a lábam, de ez várt a szobámban az ágyon, úgyhogy
ezt kellett felvennem, nincs apelláta. Én vagyok a bábu, akit szépen felöltöztetnek, betanítják
neki a szöveget és csak annyi a dolgom, hogy elintézzem helyettük a dolgok
piszkos részét.
- Jól nézel ki, Addison! - füttyentett
Eric, mikor alaposan végig járatta rajtam a szemét. - Ha a kölyök nem mászik
rád, akkor az már tuti, hogy homokos! - röhögött fel és több se kellett a többiek,
máris készségesen csatlakoztak hozzá.
-
Majd ha a kisasszony elhozza nekünk a fiúcskát, magunk is meggyőződünk
róla - tette hozzá Marco egy vigyorral, mire még hangosabban kezdtek hahotázni.
Lesajnálóan ráztam a fejem, belül
undorodtam mindannyiuktól. Képesek úgy beszélni, mintha csak egy élettelen
tárgyról társalognának, nem pedig egy fiúról, akinek vannak érzései, céljai,
barátai és családja, akik szeretik és féltik őt. Csupa olyan dolog, ami nekem
nincs és már lehetőségem sincs rá, hogy valaha is megtapasztaljam, milyen egy
szerető családban felnőni. És ez a fiú még nem tudja, hogy hamarosan elvesszük
ezeket tőle, ráadásul ebben nekem is jelentős szerepem lesz. Ahogy ezt végig gondoltam,
most már semmivel sem tartottam jobbnak magam a többieknél.
- Seggfejek - köptem oda nekik, mielőtt
kiviharzottam volna az ajtón.
- Hú, de morcos valaki. Csak nem érzékeny
területre tapintottunk? - ordított utánam Eric, mielőtt becsaptam a bejárati
ajtót.
- Ne foglalkozz velük, csak fel akarnak
dühíteni – próbált megnyugtatni Ricardo, ahogy követett le a lépcsőn az
autóhoz. Szó nélkül bevágódtam a kocsiba, ő pedig becsukta utánam az ajtót,
majd megkerülve a motorházat ő is beszállt. Szerencse, hogy ő visz el a
klubhoz, mert mást most nem hiszem, hogy el tudtam volna viselni. - Jól
gondolom, hogy nem tetszik neked ez az egész? - pillantott rám futólag, mikor még
mindig nem válaszoltam semmit az előbbire, majd beindította a motort és
kifarolt a néptelen útra.
- Nem erről van szó, csak… mindegy,
hagyjuk - hárítottam el a válaszadást és az út további részén csendbe burkolózva
bámultam ki a kocsi ablakán, némasággal büntetve a fiút.
Mikor megálltunk a klub előtt már egy
kisebb sor kígyózott befelé. Tudják, hogy ki a mai fellépő, sokan lesznek a
helyen, vigyáznom kell, nehogy bárki is lebuktasson, habár átfutott a fejemen,
hogy talán még a börtönben is jobban érezném magam, mint ebben a pillanatban.
Igyekeznem kell majd, hogy a színpad közelébe férkőzzek és mindent be kell
vetnem, hogy felhívjam magamra a srác figyelmét.
- Ne felejtsd el, a hátsó ajtóhoz vidd -
szólt utánam kihajolva a kocsiablakon Ric. Válaszul csak intettem egyet, hogy megértettem,
ő pedig felbőgette a motort és elhajtott. A gyomrom felkavarodott, ahogy a
bejárat felé sétáltam és keserű íz tolult a számba.
Tíz percen belül már bent is voltam a
félhomályos, villogó fényektől megvilágított helyiségben. Mivel ma Open Mic
este van, végig kell hallgatnom a többi fellépőt, míg megérkeznek az este
sztárjai. Ezért kértem magamnak egy kólát - szigorúan semmi alkohol, józannak
kell maradnom - és a bárpultnál várakoztam.
Páran beszélgetést kezdeményeztek és
megpróbáltak felszedni, őket élből elutasítottam, aztán mikor a klub
tulajdonosa felpattant a színpadra, hogy felkonferálja a zenekart, én is
felálltam és az italomat hátrahagyva, a tömegen átverekedtem magam az első
sorba. Alig két perc múlva a négy srác felugrált a színpadra és köszöntötték a
tömeget, akik hangos üdvrivalgással fogadták őket.
Én viszont csendben álltam és csak az
egyikőjüket figyeltem, ahogy folyamatosan ugrált, énekelt, pengette a gitárját
és a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról, ahogy flörtölős mosolyokat
vetett a közönség számos hölgytagjára. Nem kellett megjátszanom, hogy mennyire
elvonja a figyelmem a többi három srácról. Kerestem a szemkontaktust és
körülbelül a szám felénél el is kaptam a pillantását és a dal végéig többször
is összetalálkozott a tekintetünk, mindig egymásra mosolyogtunk. A különbség
csupán annyi volt, hogy az én mosolyomban semmi őszinte nem volt, az évek során betanult mozdulatokat használtam. Színház, előadás, aminek a végét nem kíséri dübörgő taps.
Még néhány számot előadtak a legújabb
albumukról, majd mikor befejezték, mindenki hangos visításba és ordításba
kezdett, ők pedig az üdvrivalgás közepette lesétáltak a színpadról és eltűntek
a szemem elől. Nekem sem volt más dolgom, mint visszamenni a pulthoz, várni és
reménykedni, hogy sikerült elegendő hatást gyakorolnom rá. Bele sem mertem
gondolni mi lesz, ha kudarcot vallok, ennek ellenére reménykedtem, hogy egyesen
bepattantak az autóba és elhúztak a bárból. Sajnos hiába.
- Szia - szólított meg egy ismerős hang a
hátam mögül, mire elnyomtam egy lemondó sóhajt, a legszebb mosolyomat
varázsoltam az arcomra és megfordultam. - Láttalak a színpadról - villantott
rám egy féloldalas mosolyt, miközben beletúrt hajába és hátra simította
rakoncátlan fürtjeit. Ettől a kis mosolytól minden lánynak görcsbe rándult
volna a gyomra és elakadt volna a szava. Én is ugyanezt éreztem, csak éppen
amiatt, ami rám várt az elkövetkező percekben.
- Tényleg? Én meg láttalak a színpadon -
döntöttem oldalra a fejem csodálkozást színlelve és a lehető legcsábítóbban
rámosolyogtam.
Elnevette magát, a gödröcskéje újra kiült
az arcára, majd leült az enyém melletti bárszékre és most már magabiztosabban
folytatta. - Még be sem mutatkoztam. Dante vagyok - nyújtotta a kezét.
- Dante? Ez az igazi neved? – csúszott ki
a számon csodálkozva, hiszen apámtól nem ezt az információt kaptam, amikor
átadta a srác aktáját. Egy pillanatra sikerült kizökkentenie, ami nem tetszett,
de igyekeztem minél gyorsabban visszanyerni a magabiztos énemet.
- Lebuktam. Igazából Carternek hívnak, de az nem
hangzott volna annyira menőn, mint a Dante – eresztett ki egy eltúlzott sóhajt.
– Szóval, most, hogy sikerült darabokra cincálnia az álcámat, lesz olyan kedves
a titokzatos hölgy, hogy elárulja a nevét? Lehetőleg az igazit – hunyorgott rám
szemtelenül és újra kezet nyújtott.
- Addison - fogadtam el a gesztust és
megráztam a felém nyújtott jobbját. Mikor keze az enyémhez ért, beleborzongtam
ujjainak érdes és meleg érintésébe, de inkább figyelmen kívül hagytam az
érzést.
- Szép név - dicsért meg, mire csak
bólintottam. Első látásra rendes srác volt, legszívesebben ordítani tudtam
volna, amiért ezt teszem vele. Talán ha most elmennék… de nem, nem tehetem.
Micsoda ördögi kör! - Kérsz valamit? - kérdezte kizökkentve a gondolataimból és
az italok felé intett.
- Csak egy kólát - mosolyogtam rá újra,
mire felcsillant a szeme és már rendelte is az italokat.
Mikor a pultos letette elénk a két
poharat, a tekintetünk találkozott és szeme figyelmeztető villanása tudatta
velem, hogy itt az idő és ne húzzam a kelleténél tovább a bájcsevejt, hisz
minden egyes itt eltöltött perccel tovább nő a lebukás veszélye. Óvatosan
belekortyoltam a hideg üdítőbe, közben Cartert figyeltem, aki majdnem az egész
pohárral kiitta egy hajtásra.
Megmondták, hogy gyorsnak kell lennem, ha
észreveszem az első jelet, hiszen a szer rendkívül gyorsan hat. És valóban,
alig egy perc múlva a fiú pillantása kezdett elhomályosodni, feje
meg-megbillent.
- Jól vagy? - kérdeztem és hangomban az
ijedtség valódi volt, még sosem láttam bekábítózott embert ilyen közelről és
valószínűleg jó nagy adagot kaphatott belőle a ködös tekintetét látva.
- Persze, minden oké csak... olyan furán
érzem magam - motyogta és megdörzsölte a homlokát, amin máris izzadtságcseppek
ütköztek ki.
- Talán ki kellene menned a levegőre -
tanácsoltam, mire kábultan bólintott és nagy nehezen lecsúszott a bárszékről. A
karjánál fogva meg kellett tartanom, hogy előre ne essen és a táncolók között
elindultunk a hátsó kijárat felé. Magamban imádkoztam, hogy senkinek ne tűnjön
fel, hogy éppen egy félig ájult srácot vonszolok a klub hátsó kijárata felé,
aki ráadásul az általuk istenített zenekar basszus gitárosa, de szerencsére
mindenki a dübörgő zenével és egymással volt elfoglalva, a hangulat a
tetőfokára hágott és ez nekem kedvezett. Reménykedtem, hogyha valaki mégis felfigyelt ránk, akkor csak azt látta a dologba, amint egy lány kitámogat és részeg srácot, mielőtt az elhányná magát a parketten.
Mikor odaértünk a vasajtóhoz, kilöktem
azt, majd jóformán kivonszoltam Cartert a kis sikátorba. Megtámasztottam a
falnál és vékony farmerdzsekimet összehúzva magamon, idegesen tekingettem
jobbra-balra, de senki nem volt ott rajtunk kívül. Hol a fenébe késik már
Ricardo?
Mivel nem láttam sehol a tettestársamat, újra
a kábult fiút vettem szemügyre. Egyre rosszabb állapotban volt, a lábai már nem
tudták megtartani, lassan csúszott le a fal mentén és már előttem térdelt, pont
mikor egy autó fordult be a kis mellékutcába és fényszórói elvakítottak egy
pillanatra, a szemem elé kellett kapnom a kezemet.
- Szép munka, Addie - pattant ki Ricardo a
kocsiból és megállva mellettem lenézett a félájult fiúra. – Hát, ez jól
kiütötte magát.
Én is követtem a példáját és
lepillantottam. Carter nagy nehezen felemelte a fejét és egyenesen rám szegezte
kába szemeit. Tekintete zavaros volt és értetlenségről árulkodott. Néhány
másodpercig megsemmisülten néztem vele farkasszemet, aztán nem bírta tovább
tartani magát, feje lehanyatlott és összecsuklott. Teste halkan puffant a
földön, mire a szám elé kaptam a kezem és Ricardo-ra néztem. Semmit nem tudtam
leolvasni az arcáról, mikor odalépett hozzá, szó nélkül felnyalábolta az immár ájult
srácot és elindult az autó felé. Carter feje neki-nekiütődött Ric széles
hátának, élettelenül lógott a vállán. Mintha egy zsákot cipelt volna. Úgy
nézett ki… de az nem lehet! Megígérte, hogy senkinek nem esik baja!
Lerúgtam magamról a cipőmet és kezembe
fogva a lábbelit gyors léptekkel követtem Ric-et az autóhoz. Mielőtt beszálltam
volna, egy utolsó pillantást vetettem a hátsó ülésen fekvő, eszméletlen fiúra.
Feszülten figyeltem, bármilyen apró jel után kutatva és végre lassan emelkedő
és süllyedő mellkasa megadta a jelet és rácáfolt az előbbi gondolatomra. De még
így is - elkínzott, poros arcát látva egy senkinek éreztem magam, amiért
átvertem, mikor ő ismeretlenül is megbízott bennem.
- Sajnálom – suttogtam, mielőtt beszálltam
volna Ricardo mellé, ám hiába, Carter ezt már nem hallhatta és az én lelkem sem
lett semmivel könnyebb a hasztalan bocsánatkéréstől.
